Stas Gorin barátom éppen régi kijevi történeteivel szórakoztatott a magyar-ír alatt. Itt máris le kell engedni egy kicsit a gyeplőt, mielőtt mennénk tovább a főcsapáson, mert a magyar meccs kapcsán elmondanám, hogy. Az egy dolog, hogy gecire megáztunk, nem tehet róla senki. Az se zavart, hogy a tökmag már eleve nedves volt, arról a tökmagos tehet, de azt is leszarom. De valami titkos összeesküvés részeként kiderült, hogy a Puskáson belül nem támogatják az én alkoholizmusomat semmilyen formában. Még csak annyira sem, hogy megigyak egy sört. Gondoltuk nem baj, majd a félidőben kimegyünk a benzinkútra. Rosszul gondoltuk, magyarázta el a nemzeti magánhadsereg oldalhajtásának alkalmazásában álló biztonsági kolléga. Ugyanis ő nem fog visszaengedni minket. Ki - de csak mert jó napja van - engedni fog, de vissza nem. Valahol ez így is van rendjén, így legalább a második félidőt kocsmában néztük, hogy inkább csak kívülről száradjunk.
Gorin ekkor mesélte el, hogy Ukrajnában a mozizás igazi közösségi szellemben történik, a pisszegőket feléjük kiveti a társadalom. Pár éve egy horrort néztek, aminek az volt a lényege, hogy a következő áldozatnak egy bizonyos csengőhanggal megcsörrent a mobilja, lehet a PA-Dö-Dő egyik B-oldalas számának dallamán, már nem emlékezett, a kijelzőn meg láthatta a saját halálnemét, mondjuk hogy Plókai Attila becsúszásnál ütemet téveszt. Ezek után mindig nagy nevetés támadt, amikor valakinek megcsörrent a telefonja, amit arrafelé nem szokás lenémítani, de a koronát a mozizásra tette fel, amikor valaki fel is vette a filmbeli csengőhangot, majd lejátszotta és őrült sikitozások közepette kirohant, produkciója osztatlan sikert aratott. Szeretek moziba járni, tette hozzá Gorin. Majd kis váltással megkérdezte, hogy hallottam-e a Meccs című ukrán-orosz filmről, amit most az EB előtt terveztek bemutatni. Mondtam, hogy nem bazmeg, de most majd te elmeséled.
Mint kiderült utólag egyébként, lehet hogy csak én voltam már megint műveletlen és amúgy mindenki vágja a sztorit, de akkor azok számára nem elmesélem, csak felidézem, vagy akár igazoltan el is kattinthatnak ide. A lényeg így két bekezdés után, hogy a náci megszállás kezdete után a Dinamo Kijev játékosai közül nyolcan a helyi pékségnél kezdett dolgozni, de nem azért mert egyszerre kedvelték meg jobban az öltözői lábszagnál a friss cipó illatát. Sőt, annyira hiányzott nekik a közös zuhanyzás, hogy Start néven amatőr csapatot alapítottak. 1942 júliusában a focista pékek számos mérkőzést játszottak a német és a szövetséges oldal által kiállított csapatokkal is. Gorin ugyan nem vágta fejből az eredményeket, de a Terrikon orosz lap már igen:
magyar helyőrség csapata - Stark 1:7
német légierő csapata - Stark 1:7
román helyőrség csapata - Stark 0:11
RSG (német hadsereg) - Stark 0:6 (ilyen névvel mondjuk ne várjunk csodát)
MSC WAL (magyar hadsereg) - Stark 1:5
GK Szero (magyar hadsereg) - Stark 2:3
Flakelf (német hadsereg) - Stark 1:5
Flakelf (német hadsereg) - Stark 3:5
Nyolc mérkőzés, nyolc győzelem, ilyenkor szokás pezsgőt bontani a győztes csapatnál, vagy ha olaszok, a következő meccsen megtenni az ellenfelet tippmixen. A német hadsereg csapatának viszont nem csak fogadási okokból lett volna jobb lefeküdni, amire egyébként a játékosokat a legenda szerint maguk a németek is figyelmeztették, akik az utolsó mérkőzésre igen komolyan készültek. A mérkőzést vezető SS tiszt a visszavágót 5:3-as Stark vezetésnél a mérkőzés vége előtt lefújta, hogy véletlenül se ismétlődjön meg az évszázad mérkőzése, és jussanak a hullafoltos vérfertőző britek sorsára. Pár nappal később 8:0-ra még kipicsázták Georgi Shvetsov korábbi focista, sportvezető ukrán nacionalista csapatát, a Ruh-t, ezt követően azonban a Gestapo letartóztatta a játékosok egy részét, megkínozta őket, amibe az egyik játékos bele is halt, később azonban több másik játékos is befejezte földi pályafutását különböző koncentrációs táborokban.
A történetet a korabeli szovjet propaganda is felkapta, a leírásokba már belekerültek olyan elemek is, hogy miután a nácik megtorolták a tűrhetetlen vereségüket és kivégezték a volt dinamós játékosokat, az egyik közülük halála előtt hitet tett a szovjet eszmék és Sztálin feltétlen győzelme mellett. Ezután annak is felmerült a gondolata, hogy emlékművet állítsanak a hős labdarúgóknak, mindenestre 1946-ban filmforgatókönyvet írt a történetből Alekszandr Borscsagovszkij Halálmérkőzés címmel. A történetnek ebben a változatában már a mérkőzés közönségét is kivégezték a német katonák.
Ezaz, Андрей Малюков elvárs! Ha ettől nem lesz náci-parája valakinek, akkor semmitől!
A most bemutatott film is ezt a történetet dolgozza fel, és ha a korábbi szovjet propaganda jelleg finomodott is valamennyit, Gorin szerint a közös ukrán-orosz filmnek már a forgatása is nagy vihart kavart, a kész filmről nem is beszélve. Maradtak benne ugyanis kisebb történelmi pontatlanságok és akkor ezt úgy mondtam, mint amikor elénk tol egy ismerős egy fényképet a feleségéről/anyjáról/gyerekéről/kutyájáról, és kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy kedves, vagy hogy egész csinos!
Az egy hónappal az Európa-bajnokság elé időzített filmbemutató pedig még komolyabb diplomáciai bonyodalmak elé állította az ukrán kormányt, elsősorban német részről, de amiatt is magyarázkodhattak, hogy a németekkel együttműködő ukránok ukránul, míg a velük szembeszálló hős ukránok oroszul beszélnek a filmben.
A
szemtanúk visszaemlékezései szerint a találkozók barátságos légkörben
zajlottak, s a hivatalos szovjet változattal és a mostani filmmel
szemben a bíró sem német, hanem rendszerint román volt, akik nem
szimpatizáltak túlzottan a németekkel. Míg a szovjet változat szerint a
meccs úgy eldurvult, hogy a németek a bíró szeme láttára rúgták véresre
az ukrán játékosokat, a valóságban egyetlen kiállítás történt
durvaságért, s az illető éppen német játékos volt. A hamburgi ügyészség
2005-ben indított vizsgálata kimutatta,
hogy a legenda egyetlen elemére sincs bizonyíték. A meccs után pedig a
két csapat közös baráti fotót készített, amelyet a Dinamo-szurkolók
évtizedeken át rejtegettek, mint olyasvalamit, ami teljesen lehetetlen a
hivatalos valóság szerint, s csak 2007-ben tette közzé a Киевские Ведомости.
Csízzen Sie!
A játékosok közül valóban letartóztattak ötöt, de egészen más okból. A Dinamo ugyanis a Cseka, majd az NKVD hivatalos csapata volt. Még Dzserzsinszkij alapította, és Berija is lelkesen támogatta, olyannyira, hogy – Sebag Montefiore Sztálin-életrajza szerint – attól sem riadt vissza, hogy az országos liga fontosabb mérkőzései előtt ideiglenesen vagy véglegesen letartóztassa az ellenfél kulcsjátékosait, illetve máshonnét (így az ogyesszai Piscsevikből) való emberrablással erősítse meg a csapatot. A csapat játékosai egyúttal az NKVD tagjai is voltak, s ez utóbbiakra a Gestapo hivatalból vadászott. Az ötből az egyiket már a meccs előtt letartóztatták és agyonlőtték, mert megtalálták nála saját NKVD-egyenruhás fényképét (a legendában, illetve a filmben a mérkőzésen rúgják véresre). A másik négyről pedig tulajdon honfitársaik jelentették ezt a Gestapónak az augusztus 16-án az ukrán nacionalista hadsereg „Ruh” csapata elleni győztes meccs (8:0) után. Mind a négyet Babij Jarban lőtték agyon. A történet ihlette egyébként az 1961-es Két félidő a pokolban című magyar drámát és az 1981-es Menekülés a győzelembe című amerikai filmet is.
És mindezt volt ideje Gorinnak elmesélnie, a mérkőzés 0-0 maradt, de legalább Korcsmáréknak nem kell aggódniuk, hogy pár nap múlva értük jönnek a koboldok.