A tél tavaszba fordul észrevétlen

nyár lesz, majd újra tél. Ő visszatért

a Sötét Forrásokhoz, nehéz

föld választ egymástól örökre el.

Titkaimat kivel osztom meg? Kiért

élek ezután? Nagy erőfeszítéssel

végzem az udvarnál a dolgom, a megszokott

teendőkkel igyekszem elhallgattatni szívem.

De hazaérve őrá gondolok, belépve

a szobába őt látom, ahogy egykor

a függönyökön, papírfalakon árnyéka

nem mozdul már, de kalligráfiája

még nedves, illata még betölti a szobát, ruhája

a falon függ még, mintha csak

élne még. Álmomból szorongva ébredek,

ő szétfoszlik. Csalódottan, nyugtalanul

újra keresem. Két madár fészket rakott és

aztán csak egy maradt. Két hal — fényes szempár —

úszott a folyóban, de félúton az ár

elnyelte őket. A réseken hideg

tavaszi szél fütyül be, az ereszről

ólmosan csöpög a hajnali eső. Álmatlanul

fekszem, az éjszaka nem hozott felejtést. De hiszen

fájdalmam már akkorára gyűlt fel, hogy ezután

csak enyhíthet rajta az idő. Vajon még

én is dobolhatok Zhuangzi korsóján?